Szingapúr

Gyerekkoromban sokat törtem azon a fejemet, hogy vajon miért törvényszerű az, hogy ahol diktatúra van, ott az ország működése szempontjából is automatikusan rosszul mennek a dolgok. Számomra nem tűnt logikusnak, hogy az, hogy valaki (vagy valakik) nem igazán a nép egyetértésével van(nak) hatalmon, egyben kötelezően azt is jelentse, hogy rendkívül rosszul irányítja/irányítják az országot. Miért nem akad soha egyetlen hatalommániás diktátor sem, aki azért közben legalább egy kicsit tehetséges vezető, és nem dönti néhány év (esetleg néhány évtized) alatt totális romlásba az országát?

Azóta persze vannak ötleteim a megfejtésre vonatkozóan, de bevallom, tökéletesen kielégítőnek az időközben megszületett válaszaim egyikét sem találtam.

A "Szingapúr" jelentése: Oroszlánváros. (A kép meg sajnos nem saját.)  

Ezzel együtt mégis meglepődtem, amikor egy kicsit közelebbről megismerkedtem Szingapúrral, azzal az országgal, ami alaposan rácáfol arra, hogy ahol diktatúra van, ott a dolgok kizárólag rosszul mehetnek.

Szingapúrra pedig nehéz azt mondani, hogy a demokrácia megtestesítője lenne. Államformája hivatalosan ugyan köztársaság, és ennek megfelelően választások is vannak, de a valódi helyzetről sokat elárul az, hogy az – akkor még a Maláj Államszövetség részét képző – városállam első, 1959-ben megtartott szabad választásán győzelmet szerzett Lee Kuan Yew 1990-ig, tehát 31 éven át töltötte be folyamatosan a miniszterelnöki posztot, jelenleg pedig legidősebb fia, Lee Hsien Loong van hatalmon. (Ezzel együtt az öreg Lee sem tűnt el teljesen a színről. Lemondásakor létrehozták a „Rangidős miniszter” nevű posztot a kormányban, amelyet mindig automatikusan a leköszönő miniszterelnök foglal el. Később sajnos ez sem bizonyult elégnek, mivel fia miniszterelnöksége előtt néhány évig egy másik családtag töltötte be a kormányfő szerepét, és amikor az ifjabb Lee került az ország élére, apja kiszorult volna a kormányból, hiszen a „Rangidős miniszter” poszt a frissen leköszönő kormányfőt illette meg. A problémát persze gyorsan megoldották: azonnal kiderült, hogy Szingapúrnak szüksége van „Tanácsadó miniszter”-re is, a posztot pedig – hogy, hogy nem – az idősebb Lee nyerte el, pontosabban kapta meg, így apa és fia azóta is együtt kormányozzák az országot.)
Szingapúrban gyakorlatilag egyetlen parlamenti párt létezik, és bár a demokrácia látszatának fenntartása érdekében egészen minimális létszámban lehetővé teszik néhány ellenzéki jelölt parlamentbe jutását is, az ellenzéknek valójában semmilyen szerepe nincs a törvényhozásban. Az esetleges ellenzéki csoportosulások megszületését a hatalom igyekszik csírájában elfojtani, az eszköztárból még a legenyhébb vélemények szerint sem hiányoznak az olyan eszközök, mint a lejáratás, pereskedés, megfélemlítés vagy éppen a választási rendszernek az uralkodó párt érdekeit szolgáló átalakítása illetve a választások előtt néhány milliárd dollárnyi készpénz (!) szétosztása a választópolgárok között, míg mások szerint ennél jóval durvább dolgok is történnek, hallani például Szingapúrból családostól kiutasított vagy épp bebörtönzött ellenzékiekről, ok nélkül elveszített állásokról, életveszélyes fenyegetésekről is. Ellenzéki média gyakorlatilag nincs, egy-egy, a kormányt bíráló cikk megjelenése azonnal hatalmas összegű kártérítési pereket hoz magával, amelyek kimenetele a kormány kezében lévő bíróságok közreműködése mellett nem lehet kétséges, és hogy másoknak is elmenjen a kedve a renitenskedéstől, a „nem kellőképpen kiegyensúlyozott” cikket megjelentető lap és újságíró koldusbotra juttatása a kormányközeli sajtó intenzív hírverése mellett valósul meg.

Amikor nem képzavar a "biztos anyagiakkal rendelkező háttér" szókapcsolat.

Mindeközben nem csak a politikai, de a fontos gazdasági pozíciókat is a Lee család tagjai töltik be, vállalkozásaik mindenütt jelen vannak, gyakorlatilag nincs olyan terület, ahol cégeik ne rendelkeznének erős piaci pozíciókkal, nyilván nem kis részben a jelentős állami megrendeléseknek köszönhetően.
Mindez elég rosszul hangzik, és a világ más helyein – akár a jelenben,  akár a múltban – tapasztaltak fényében az ember képzelete a fentiekhez azonnal hanyatló gazdaság, az éhezés szélén álló tömegek illetve egy teljesen működésképtelen ország képét társítja.
Ehelyett azonban Szingapúr – meglepő módon – működik. Mégpedig nagyon jól működik.  A város, amely alig száz éve még egy szemetes, cölöpházakkal teletűzdelt kis kikötő volt, de még  40-50 évvel ezelőtt is egy koszos, komoly gazdasági és társadalmi problémákkal küzdő sarka volt a világnak, mára  a földkerekség legfejlettebb államai közé küzdötte fel magát. Az egy főre jutó GDP az egyik legmagasabb a világon, a sokféle náció békésen él együtt, a város még európai szemmel is kirívóan tisztának tűnik, (a környező államokkal illetve úgy általában a délkelet-ázsiai viszonyokkal összevetve pedig egyenesen sterilszoba még a legmocskosabb kerület is), a levegőminőség kiváló, az oktatás fejlett, a sugárutak mentén pedig a világ legnagyobb bankjainak felhőkarcolói sorakoznak. Úgy általában véve szembetűnő a  jólét és a modernitás, úton-útfélen a legfejlettebb eszközökbe botlik az ember, legyen szó az utcán telefonáló fiatalok mobiljáról, a parkok közönségét szórakoztatni hivatott berendezésekről vagy éppen a tömegközlekedési eszközökről.

Alapvetően azt gondolom magamról, hogy nem vonzanak a hatalmas, felhőkarcolós metropolisok, ez az utazás pedig végképp nem arról szól, hogy modern nagyvárosokat látogassak. Ennek megfelelően kifejezetten meglepődtem, amikor észrevettem, hogy Szingapúr igenis nagyon tetszik. Mert Szingapúr szép! A modern épületek ötletesek, ízlésesek, változatosak, és sok esetben határozottan esztétikusak, nem egymás hegyén-hátán sorakoznak, hanem valamiféle közös atmoszférájuk van, a város szellős, tele van zöld parkokkal, amelyekben piknikező vagy éppen együtt gitározó fiatalokat látni, a felhőkarcolók pedig kifejezetten impozáns látványt nyújtanak a város szívében található öböl partjáról. Az éghajlat már csak hab a tortán: a januári és a júliusi középhőmérséklet között mindössze 2 fok a különbség, nappal állandóan 30 fok körül van (ami az állandó légmozgásnak köszönhetően nem olyan vészes, mint amilyennek hangzik), 20 fok alá pedig sosem esik a hőmérséklet, simán lehet éjjel 1-kor is a parkokban üldögélve beszélgetni.

Piknikező fiatalok

Diktatúra ide vagy oda, Lee-ék valamit tehát nagyon jól csinálnak, ha az időjárás nem is az ő érdemük. :-) Természetesen nem gondolom azt, hogy gazdasági sikereik komoly mentséget jelentenének arra vonatkozólag, amit demokrácia címén művelnek, de az azért mindenképpen dicséretes, hogy a hatalom birtoklása érdekében tett erőfeszítéseik közben nem tönkreteszik, hanem felvirágoztatják az országukat.
A Lee család és elsősorban a jelenleg is regnáló Lee Hsien Lung tehetségét és eredményeit egyébként a legkritikusabb bírálói is elismerik. Szingapúr páratlan fejlődése valóban önmagáért beszél, az elmúlt 30-40 év sikertörténet mivoltát és ennek kapcsán Lee kiemelkedő képességeit és felkészültségét nehéz volna kétségbe vonni.  Persze Lee tesz is annak érdekében, hogy senki ne is vonja kétségbe azt: bel- és külföldön egyaránt következetesen beperel mindenkit, aki az ő jelenlegi pozíciója illetve édesapja korábbi miniszterelnök mivolta között bármiféle összefüggést mer felfedezni. Többek között olyan lapok ellen ítélt már mellette a bíróság, mint a Bloomberg, a The Economist, vagy éppen a Financial Times.
Teljesítményét egyébként nem csak bírálói és hívei ismerik el, hanem saját maga is: önnön munkáját a világ legmagasabb kormányfői fizetésével honorálja, éves bére mintegy ötszöröse az Egyesült Államok elnöki járandóságának.

Fine country

Szingapúrban aránylag szigorú eszközökkel tartanak rendet - és nem utolsó sorban tisztaságot. Számunkra hihetetlennek tűnő dolgokra lehet hihetetlennek tűnő összegű bírságokat kapni. Innen ered a szójáték: „Singapore is a fine country” – azaz „Szingapúr remek ország” , egyszersmind „Szingapúr a bírság országa”.  A különböző bírságok teljes listájának felsorolása e blog terjedelmi korlátait illetve célkitűzéseit egyaránt meghaladná, nem fog most menni, mivel nem találtam komplett listát a neten, de azért íme néhány tétel a teljesség igénye nélkül:

• Ittas vezetés: első alkalommal 175.000 és 875.000 Ft közötti összegnek megfelelő összegű büntetés, második alkalommal ennek a háromszorosa (tehát akár 2,5 millió forint) és minimum 1 éves jogsi elvétel, harmadik alkalommal még nagyobb összeg és börtön.
• Szemetelés (rendszerint egyetlen cigarettacsikk eldobása): első alkalommal 53.000 Ft-nyi dollár, második alkalommal ennek a többszöröse, valamit kötelező vasárnapi szemétszedés rikító narancssárga ruhában, amelynek a hátulján méretes betűkkel a „szemetelő vagyok” felirat díszeleg.
• Valakit buszmegállóban vagy annak közelében kitenni a kocsiból: 23.000 Ft
• Gyalog átmenni a piroson: első alkalommal 88.000 Ft, második alkalommal bírósági meghallgatás és akár 3 hónapos börtönbüntetés, harmadik alkalommal 350.000 Ft büntetés és akár fél év börtön. (Itthon hányan lennénk még büntetlen előéletűek?)
• Nyilvános helyen vagy légkondicionált helyiségben történő dohányzás: első alkalommal 35.000 Ft, második alkalommal 175.000 Ft.
• Dohányáru értékesítése 18 év alatti személynek: 1.750.000 Ft.
• A durian nevű gyümölcs szállítása tömegközlekedési eszközön: 90.000 Ft. (Tényleg nagyon büdös gyümölcs, de ennyire azért nem.)
• Közterületen vizelni: első alkalommal 55,000 Ft, második alkalommal ennek sokszorosa
• Tilos nyilvános helyen köpködni

Vannak a fentieknél még furibb tiltások is:

• Tilos játszótéren szaladgálni
• A pornográfia minden formája tiltott, a prostitúció viszont érdekes módon legális, vannak is e célra fenntartott csinos kis shop-ok, amelyekről én először azt hittem, hogy kávézók
• Tilos az ember saját otthonában meztelenül járkálni (pornográfiának minősül és büntetendő)
• Több száz dolláros büntetés jár azért, ha az ember használat után elmulasztja lehúzni a WC-t
• Tilos rágógumit fogyasztani és természetesen az országba behozni is. (Pontosabban: a rágógumi-lobbynak nem túl régen, valamelyik elnöki találkozó kapcsán sikerült kibuliztatnia az épp regnáló amerikai elnökkel, hogy ne legyen totál tiltva a rágózás, így most írásos fogorvosi ajánlással - kizárólag patikában - lehet rágógumit vásárolni, de azt közterületen fogyasztani továbbra is tilos.)
• Tilos homoszexuálisnak lenni

Természetesen valamennyi említett tilalom megszegését alsó hangon is sok tíz- illetve százezer forintos büntetéssel szankcionálják.
A nagy szigornak meg is van a hatása: a világon Szingapúrban követik el az egy főre jutó legkevesebb bűncselekményt, tovább nemzetközi felmérések alapján ez az ország a legkevésbé korrupt. A szép adatokban persze részint talán szerepet játszhat a jólét is, (megélhetési bűnözés alig-alig fordulhat elő), de gyanítom, hogy a hatalmas bírságoknak, az igazságszolgáltatásban még bevett eszközként alkalmazott botozásnak és korbácsolásnak illetve a halálbüntetés érvényben lévő intézményének a visszatartó ereje sokkal jelentősebb tényező.

Szingapúri tartózkodásom során volt szerencsém néhány helyivel mélyebb beszélgetést folytatni a szingapúri viszonyokról. Emlékszem még gyerekkoromból, hogy a környezetemben élő felnőttek körében milyen intenzíven jelen volt az akkori politikai rendszerrel szembeni elégedetlenség illetve a demokrácia és a valódi szólásszabadság iránti igény. Nagyon érdekelt, a szingapúriak hogy élik meg a jelen helyzetet, mennyire zavarja őket a szabadságuk ezen aspektusának korlátozása, és mennyire kompenzálja őket, hogy egyébként ilyen jó körülmények között élhetnek? Egy újságíróval és egy tanárnővel sikerült komolyabban elmélyedni a témában. A minta nyilván nem reprezentatív, de az ő beszámolóik szerint egyrészt valóban a szabadságuk csorbításaként élik meg a jelenlegi rendszert, és felháborítónak illetve frusztrálónak tartják, hogy a hatalmat simán magánál tarthatja (és tartja is) egy szűk csoport. Hiányolják a valódi szólás- és véleményszabadságot, sőt, az újságíró időnként a saját és családja biztonságát félti, amikor – akár véletlenül – olyan ügyekről ír, amelyekről kiderül, hogy nem kellett volna. Meséltek olyan esetről is, amikor a gyakorlatilag alanyi jogon járó házfelújítási támogatásra benyújtott kérelmet az indoklás szerint azért utasította el az illetékes bizottság, mert a kérelmező nem Lee-ékre szavazott a legutóbbi (egyébként elvileg ugyebár titkos) választásokon… Másrészt viszont úgy látják – és ebben nyilván igazuk van – , hogy egyáltalán nem biztos, hogy ha - akár választások útján, akár valami más úton - mások kerülnének hatalomra, akkor ők is ilyen jól vagy esetleg még jobban csinálnák a dolgokat, így az emberek többsége azért annyira nem is forszírozza a jelenlegi hatalom megdöntésének ügyét.
No, a rövid politikai és gazdasági kitekintő után azért némi saját élmény is következzék: Szingapúrba busszal érkeztem Malajziából. Az itthoni távolsági buszok tarifáinál nem drágábban szolgáltató privát busztársaságok olyan járatokat üzemeltetnek Malajziában, hogy olyanról korábban álmodni sem mertem: a ragyogóan tiszta, légkondicionált buszokban széles, karfás ülések sorakoznak (egy sorban mindössze három, hogy legyen elég hely a kedves utas számára), az ülések gyakorlatilag vízszintesig hátrahajthatóak anélkül, hogy ezzel kicsit is a mögöttünk ülő utas szájába lógnánk, ezen felül pedig egy szintén vízszintesig felhajtható, a teljes lábszárnak alátámasztást adó lábtartó is tartozik minden fotelhez. Más kérdés, hogy a busztársaság ügynöke annyira szerette volna, ha tőle, nem pedig a konkurenst társaság ügynökétől veszek jegyet annak ellenére is, hogy az ő buszuk nem pont oda ment, ahova én szerettem volna menni, hogy azt kamuzta, hogy a célállomás 5 percnyi taxiútra vagy akár egy kényelmes gyaloglásnyira fekszik Szingapúr belvárosától, aztán érkezéskor persze kiderült, hogy a végállomás igazából még Malajziában van, mintegy 30 km-re a határtól és további egy óra buszútra a szingapúri városközponttól… Sebaj, így legalább részem lehetett életem egyik legérdekesebb határátlépésében. A két határváros között ugyanis számtalan társaság közlekedtet buszokat, gyakorlatilag folyamatosan indulnak a járatok mindkét irányba. Fel is szálltam az egyik ilyenre, és arra számítottam, hogy – ahogy annak idején Hegyeshalomnál utoljára tapasztaltam – felszáll majd egy határőr, és végigpecsételgeti az összes útlevelet. Ehelyett azonban a határállomáson nekünk kellett leszállni, és az erre szolgáló épületben végigállni a pecsételgető bácsik előtt kígyózó sorokat, majd amikor ezzel végeztünk, a másik oldalon visszaszállni a buszunkra. Gondoltam én. Ehelyett azonban kiderült, hogy nem a saját buszunkra kell visszaszállni, mivel az ilyenkor már hetedhét határon túl van, hanem az ott sorakozó buszokból kiválasztani azt, amelyiket ugyanaz a társaság üzemelteti, mint amelynek a buszával a határállomásra érkeztünk.  Az üzemeltető társaságra sajnos sem a buszok típusa, sem azok színe vagy mintázata, de még a megállóban elhelyezett tábla sem utal, úgyhogy engem kb. az első tíz próbálkozásom alkalmával zavartak le a buszról azzal, hogy másik társasághoz szól a jegyem, míg végül az egyik sofőr megsajnált, és elárulta, hogy a kettővel mögöttünk álló busz lesz a nyerő.

Maga a város, ahogy írtam is, nagyon tiszta, szép és érdekes. És nagyon, de nagyon drága. Ez utóbbi dolog fényében meglepő volt, hogy a turisták között alig láttam európai arcot, a legtöbb utazó Ázsia különböző részeiről érkezik Szingapúrba. A tömeg persze így is rendkívül színes volt, ugyanis az európai közhiedelemmel ellentétben az ázsiai emberek egyáltalán de egyáltalán nem egyformák. :-) (Sőt, sokkal nagyobbak és felismerhetőbbek a területenkénti különbségek, mint az europid emberek esetében.)
Hogy ne legyen teljesen végeláthatatlan illetve nagyon unalmas a bejegyzés, valamint annak érdekében, hogy még a hazamenetelem előtt elkészüljek vele, innentől inkább átváltok képes beszámolóra:

Errefelé gyakori ruhaszárítási módszer

Vicces kereskedő. Ugyanő csak 1 dollárért volt hajlandó eladni nekem 1 db. fél dolláros bélyeget, mivel az elküldeni kívánt képeslapot nem nála vettem.

Először nagyon menőnek éreztem magam, hogy az egyenlítő mellett, 30 fokos melegben korizni fogok, de aztán a "jégre" lépve kiderült, hogy az műanyagból van, és valamilyen folyadékkal van fellocsolva, hogy csússzon, továbbá tökéletesen alkalmatlan a korcsolyázásra.

A plázákhoz nem kell (és talán nem is lehet) taxit rendelni, mivel a taxik és az utasok egyaránt folyamatosan, egyetlen másodperc kihagyás nélkül érkeznek, sőt, igazából sorban állás van mindkét oldalon. A taxik és a kordonok között kígyózó sorokban várakozó utasok összepárosítását erre szakosodott személyzet irányítja, hogy az a lehető leggyorsabban pörögjön.


A város egyik híres épülete, a hajót formázó Marina Bay Sands Hotel, tetején végtelenített(nek látszó) medencével és pálmafákkal.


Bár az épület magasságával vetekedő árfekvés okán nem itt laktam, azért felmentem a tetejére, és konstatáltam, hogy a kilátás rendben van.
 
A másik irányba is egész jó.

Meg erre is.

A végtelenített medence. (A kép viszont lopott. Bár a tetőre még legálisan mentem fel, ide már nem szólt a jegyem, alig tudtam belógni, így fotózni már nem álltam neki.)


Dettó.

Lézer-show az öböl partján, csak úgy. Gondosan megkomponált előadás vízpárára illetve szökőkút szerűen fellőtt vízre (néha pedig szappanbuborék-felhőre) vetítve zenével, koreográfiával, mindennel. Jegy vagy ilyesmi nem kell.

Egy rövid részlet a show-ból. Sajnos gagyi, telefonos felvétel.

Egy másik: ezt egy hatalmas, kb. hámozás alatt álló narancs formájára hasonlító épületre vetítették, szintén "csak úgy".

Pláza, amelyben hajócskával is lehet közlekedni

Szingapúri kaszinó 6 másodperccel azelőtt, hogy a biztonsági személyzet elteteti a fényképezőgépemet. A helyiek csak drága belépőjegy vagy bérlet megvásárlása után látogathatják, a külföldiek bármikor. (Elég, ha a turisták verik el pénzüket, a helyieknek nem kell.) "Rendes" póker sajnos nem volt, csak a kaszinó ellen játszható házelőnyös fajta, no meg a nyerőgépeken játszható még rosszabb változat, úgyhogy a legjobb várható értékre utazva végül a forrócsoki-automatához ültem be.