Malajzia I.

Phuketi tartózkodásom befejeztével elhagyni készültem Thaiföldet, de közel sem végleg. Úgy terveztem, hogy a (régi) thai újév ünnepe körül ellátogatok majd észak-Thaiföldre, Chiang-Mai-ba illetve a környékére, ahol ilyenkor legalább egy hétig megy az ünneplés tradicionális thai módon, ami elsősorban nagyszabású locsolkodásból áll: az utcákon, a járműveken meg úgy általában bárhol minden rendelkezésre álló eszközzel – például kisteherautó platóján kialakított medencéből utántölthető hordókkal, tűzoltóautóval, vagy éppen elefánttal – vízicsatázzák egymást az emberek. A Songkran-nak nevezett ünnepet egyébként az ország többi részén is „megülik”, az össznépi locsolkodásban tényleg mindenki részt vesz – Phuket-en például még a rendőr is slaggal (és gumicsizmában) irányítja a körforgalmat ilyenkor – , de míg a déli területeken egy, maximum két nap alatt lecseng a móka, addig északon 7-10 napig áll a bál.

Egyszer majd talán lesz saját kép is

Mivel később módosítottam az útitervet, és csak később fogok ellátogatni Észak-Thaiföldre, a Songkran-nal kapcsolatban végül nem jutottam saját élményekhez, de akit érdekel a téma, az bőven talál a neten a lényeget aránylag jól ábrázoló videókat illetve képeket.  Egyfelől egyébként sajnáltam kihagyni a testközelből való találkozást ezzel a meglehetősen egyedi ünneplési móddal, másfelől viszont akkorra már olyan hosszú ideje voltam nyüzsgős helyeken, hogy nagyon vágytam valami csöndes, nyugodt környezetre, és igazság szerint az sem növelte jelentősen a Songkran-on való részvételre irányuló olthatatlan vágyamat, hogy időközben kiderült, hogy mivel a rendelkezésre álló tiszta víz mennyisége töredékét sem fedezi az ünnep vízigényének, a nagyszabású locsolkodáshoz szükséges mennyiséget leginkább a kanálisból szerzik be a thaiok. A szembe – orrba – szájba – tüdőbe elkerülhetetlenül bekerülő csatornalé meg nem pont az, amire a szervezet vágyik: a kötőhártya- és / vagy tüdőgyulladás – valamint ezek egyéb fertőzésekkel is kiegészített változatai – nem ritka vendégei az ünnepet követő napoknak, jóllehet az efféle dolgok nem igazán teszik kellemessé az egyszeri utazó életét.



Kuala Lumpur

Phuket után tehát nem Chiang-Mai, hanem Malajzia következett, azon belül is a főváros, Kuala Lumpur.
Habár Phuket sem tartozik Délkelet-Ázsia szegényebb részei közé, Kuala Lumpurba érkezve mellbevágó volt az anyagi javak terén tapasztalható különbség. Kuala Lumpur – vagy ahogy a Malajziában és a környező országokban mindenki hívja: KL – egy fejlett, modern, számos nyugat-európai nagyvárost megszégyenítő  metropolisz, ahol a környező országokhoz viszonyítva sokkal kevésbé van jelen a mélyszegénység, a nincstelenség. Míg Phuket-en a motorokhoz oldalkocsiként hozzáeszkábált platókon, annak ketrec-szerű oldalrácsába kapaszkodva utaznak az emberek, addig Kuala Lumpurban a magasvasutat illetve a fejlett metróhálózatot találni, a városban nagy, tágas terekkel, sok sávos utakkal, illetve drága autókkal lehet találkozni.
Igaz, mással nem nagyon. Klasszikus, turistás látnivalóból aránylag kevés jutott KL-nek: bár itt állnak a világ jelenleg legmagasabb ikertornyai, valamint van egy szintén nem kicsit tévétornyuk is, az útikönyv-írók láthatóan mindig gondban vannak, amikor a maláj főváros nevezetességeit kéne hosszan ecsetelniük.
Az egyik útikönyvben egyébként azt olvastam, hogy Kuala Lumpurban alapvetően három dolgot lehet csinálni: inni, bulizni, és bámulni az embereket.  Az elsővel határozottan nem értek egyet: erősen muszlim országról lévén szó az alkohol teljesen betiltva ugyan nincsen, de hihetetlen adókkal sújtják: a közértben a legolcsóbb, kifejezetten rossz sör 1400-1500 Ft-ba kerül, étteremben / kocsmában természetesen többe, a jó sör pedig – akárhol – még többe. A környező országok mindegyikében jelentősen olcsóbb az alkohol, úgyhogy az elsősorban ivászati célú utazásokhoz KL-nél jóval ideálisabb célpontokat is lehet választani.

Az útikönyv második javaslatához, a bulizáshoz – személyes tapasztalatok hiányában – keveset tudok hozzászólni, de a már említett erős muszlim jelenlét miatt nehezen tudom elképzelni, hogy valóban hatalmas party-központ lenne a város.
A harmadikként említett lehetőségre, az emberek bámulására viszont valóban remek alkalom nyílik KL-ben, és a dolog sokkal-sokkal érdekesebb tud lenni annál, mint amilyennek elsőre gondolná az ember ezt a tevékenységet. Malajziában három nagy (és jóval több kicsi) népcsoport él együtt: malájok, kínaiak és indiaiak. A három csoport jelenléte már önmagában is napokra elegendő nézelődnivalót adna, hiszen errefelé még aránylag intenzíven jelen vannak az öltözködésben az egyes népcsoportok saját tradíciói (nem is beszélve a sokféle arc változatossága által nyújtott élményről), de a városban rengeteg a környező és a távolabbi országokból érkezett turista is, így aztán valóban olyan színes emberkavalkáddal lehet találkozni az utcákon, hogy néha azt éreztem, hogy hetekig el tudnám tölteni az időt az emberek nézegetésével …

Sajnos nem saját a kép

Persze végül azért nem csak azzal töltöttem. Ellátogattam a már említett Petronas ikertornyokhoz, sőt, korán keléses véráldozatok árán – reggelente érkezési sorrendbe adják ki az összes, kizárólag aznap, megadott időpontban érvényes belépőjegyet – fel is jutottam a tornyokba.
A tornyok egyébként valóban impozánsak.  A helyi olajtársaság megrendelésére felhúzott épületek közel fél kilométer magasak, kívülről igen látványosak, belülről pedig meglepően ízlésesek, igényesek. A két épületet 172 méter magasan egy kétszintes híd köti össze, nagyjából úgy, ahogy a Mamut 1 és a Mamut 2 van összekapcsolva, csak itt valamivel jobb a kilátás. A tornyok 2003-ig a világ legmagasabb épülete(i) címet viselhették, és bár azóta több épület megelőzte őket, ikertornyok kategóriában még mindig ők a csúcstartók.
A tornyok egyébként egy további, valamivel személyesebb érdekességgel is szolgáltak számomra: végre megnézhettem, hogy hova jöttek dolgozni azok a zenész kollégák, akik az elmúlt években meglepően nagy számban kerültek el otthonról az olajtársaság által szponzorált, Malajziai Filharmonikusoknak hívott, de egyébként a világ mindenféle országából összeszedett zenészekből álló zenekarhoz. A zenekar próbaterme valamint a koncertterme (és talán az irodái is) az ikertornyokban kaptak helyet, és bár ezek közül csak a koncerttermet volt lehetőségem megnézni, úgy tűnik, hogy nem sok oka lehet a panaszra a muzsikusoknak, itthon meglehetősen más körülmények között kellett / kellene dolgozniuk…

Az alja és a teteje között akkora a távolság, mint két átlagos, egymást követő budapesti buszmegálló között.

Vészesen fogynak a jegyek

Kilátás fentről

Kilátás a másik irányba

Mivel a többi képem elveszett, íme még egy kilátásos fotó

Meglepő, hogy a lentről csili-vili felhőkarcolók teteje fentről milyen gányul néz ki

Interaktív információs izé a tornyokban: ha a kedves látogató a tévé elé áll, a kezében tartott jegyével felépítheti a tornyot, és közben még okosodhat is.

További tornyok

Kuala Lumpurban egyébként a kínai negyedben volt a hostelem, egy olyan utcában, ahol nem csak hogy szó szerint lépni sem lehet a hamis DVD, hamis táska, hamis napszemüveg, hamis edzőcipő, hamis parfüm és hamis póló árusoktól, de a szállásomat is csak csodával határos módon sikerült megtalálnom, mivel az árusok reggelente gyakorlatilag komplett kis üzlethelységeket húznak fel az utcán, tökéletesen eltakarva – eltüntetve az utca „eredeti” házait, azok kapuit, üzleteit. Szerencsére én éjszaka érkeztem a városba, amikor már pont bontották a boltjaikat a kínaiak, így idővel az egyik sor mögül előkerült az én hostelem is, de ha nappal érkeztem volna, egész biztosan nem jöttem volna rá, hogy a 48 raklapnyi ál-Adidas cipőt rejtő raktár hátsó kijárata mögött keresgéljem a szállásom bejáratát, rögtön a 200 forintos Hugo Boss parfümök mellett. Persze nem biztos, hogy nagy tragédia lett volna, ha nem találom meg: a KL-i szállásom a maga ablaktalan, kb. 6 négyzetméteres, egy szál halovány villanykörtés szobájával és annak koszos falaival illetve dohos szagával eddig magabiztosan vezeti az „utazásom legrosszabb szállása” címért folytatott nemes versenyt.

A szállásom utcája. Középen, ahol a fedél nélküli üzletek vannak, kéne lennie a tényleges utcának. Közlekedni éjszaka lehet, amikor ezeket lebontják.

Ha már a szobám úgysem csábított különösebben arra, hogy hosszan időzzek benne, inkább nyakamba vettem a várost. A már említett „kötelező” látnivalókon kívül megnézegettem néhány helyi templomot és mecsetet is, számomra legérdekesebbek a hindu templomok voltak. Az első ilyen megtekintése után másfél napot azzal töltöttem, hogy a neten olvasgattam a hinduizmusról, annak mindenféle ágairól, az isteneikről és a szentjeikről, az olvasottak alapján pedig próbáltam kicsit kiigazodni a látottak között. A következő templomokba már sokkal képzettebben érkeztem, így mind a szobrokból és festményekből, mind az éppen akkor kezdődő szertartás elemeiből egészen sokat tudtam hova tenni. Érdekes és szép élmény volt végig nézni egy hindu szertartást - az olyan zavaró körülmények ellenére is, mint például az a tény, hogy a hinduknál – úgy tűnik - simán ér mobiltelefonon ordibálni a szertartás közben, és ezzel a lehetőséggel bőven élnek is a kedves hívők.
A szertartás egyébként zenei szempontból is kifejezetten érdekes volt: egy kisrádióhoz hasonló kinézetű, zenész közreműködését csak a be- és kikapcsolás idejére igénylő, gyakorlatilag playback elektromos tambura, egy nagyon is valódi, a klarinéthoz valamelyest hasonló testű, de inkább oboa felépítésű fúvós hangszer, valamint egy szintén valódi dob szolgáltatták a meglehetősen hangos aláfestést a ceremóniához. A fúvós hangszer egyébként egy, a fagottéhoz hasonló nádsíppal működött, így a szertartás után addig sürgölődtem a zenészek körül, amíg végül kölcsön nem tudtam kérni kipróbálásra az instrumentumot. Legnagyobb meglepetésemre a kolléga hajlandó is volt odaadni. A meglepetés egyébként kölcsönös volt, ő is nagyon csodálkozott, amikor mintegy fél perc gyakorlás után egész elfogadható dallamokat sikerült elővarázsolnom a hangszerből.  :-)

Hindu templom

Ábrázolásban gazdag

Balra a pap, jobbra a zenész kolléga

Ez már egy másik templomot őriz

Szép nagy

Rengeteg a majom, előszeretettel rabolják el a turisták enni- és innivalóját, kézből és táskából egyaránt. Az üdítős dobozokat színről felismerik, és csak azt veszik el, amelyiket szeretik.

A kéket például szeretik

(A fényképeim és főként a bloghoz készített jegyzeteim jelentős része sajnos odaveszett, amikor Indonéziában ellopták a telefonomat, így ennek és az elkövetkezendő néhány bejegyzésnek a kép- és szöveganyaga egyaránt hiányos egy kicsit, de remélem, hogy azért valamennyi így is átmegy abból, hogy milyen is az élet errefelé.)