Érdekességek Thaiföldről

Pontosabban Phuketről, mert egyelőre csak arról van személyes tapasztalatom.

Közlekedés


Thaiföldön az út baloldali közlekedés van. Elvileg. A gyakorlatban bárhol szívesen mennek a járműveknek egyébként a legnagyobb hányadát kitevő motorosok (és időnként az autósok is), rövidebb távra nem nagyon veszik a fáradtságot, hogy átmenjenek a soksávos főút másik, útiránynak megfelelő oldalára. Esténként gyakran generál további szembeforgalmat a részeg nyugati turisták azon tömege, amely kellő mennyiségű alkohol elfogyasztása után reflex-szerűen jobb oldalon indul hazafelé. De ettől eltekintve is elég sajátosan vezetnek a phuketiek, finoman szólva bátor, ugyanakkor teljesen kiszámíthatatlan az átlagos vezetési stílus.

Ezt is motorral hozzák-viszik

Az egyik legnépszerűbb utazási forma

Szívesen ülnek motorra

Motorparkoló

A piros lámpán nem csak hogy át lehet, hanem gyakorlatilag át kell menni, engem többször ledudáltak az útról, amikor az első napokban gyakorlatlan mazsolaként „ok nélkül” várakozni kezdtem a tilos jelzésnél. Később láttam csak, hogy mindenki, tényleg mindenki átmegy a piroson, ideértve buszt és a rendőrt is.Habár elvileg kötelező lenne, a thai-ok jellemzően nem használnak bukósisakot, szinte senki sem vesződik efféle úri huncutsággal, és ha valaki mégis, rendszerint az is a védő funkciót csak mérsékelten betöltő, az arcot és az állat egyáltalán nem fedő, gagyi műanyagból készült cuccot használ.
A fentiek fényében nyilván nem véletlen, hogy az alig 10x50 km-es szigeten 30 baleset és 1 halál a napi átlag. Én egyébként bármiféle probléma nélkül megúsztam a motoros debütálásomat, de a kinti magyar srácok majd' mindegyikének volt már kisebb-nagyobb balesete. Thaiföldön balesetet szenvedni egyébként nem csupán az egészségügyi kockázatok és mellékhatások miatt nem érdemes, hanem anyagilag sem kifizetődő: a motorokra megkötött kötelező biztosítás csak úgy van, de nem nyújt fedezetet káresemény esetén egyik fél részére sem, ráadásul a helyi gyakorlat szerint a thai és külföldi résztvevővel történt balesetekben automatikusan, mérlegelés nélkül a külföldi a hibás, úgyhogy ha a turista esetleg túléli, amikor egy, a főútra körülnézés és lassítás nélkül felhajtó kamion elüti,  akkor jutalomból nem csak a saját, de a kamionos kárát is vele téríttetik meg, mindezt persze a baleset okozásáért kirótt büntetésen felül.
A hétköznapok persze azért nem ennyire gyászosak: a robogós közlekedés gyors, olcsó és egyszerű, továbbá annyira a mindennapi élet része, hogy gyakran látni 8-10 éves gyerekeket is motorozni, nem egyszer a náluk 2-3 évvel fiatalabb testvérükkel a hátuk mögött. (Aki természetesen nem kapaszkodik az előtte ülőbe, hanem valamilyen kétkezes tevékenységet folytat, pl. eszik vagy játszik a telefonján.)  Nem ritka az sem, hogy egész családok közlekednek egy szál robogóval, többször láttam 6 embert ülni (illetve részint állni az ülés előtt) egy darab kismotoron.
Bevett közlekedési eszköz a motorhoz oldalkocsiként hozzáeszkábált alacsony falú ketrec is, ami akár áru- akár emberszállításra kiválóan alkalmas a látottak szerint. Nem kevésbé népszerű a pick-up-ok platója sem, amin sokszor tizenegynéhány ember is utazik egyszerre.
A nagyszámú motor mellett természetesen azért autók is vannak, mégpedig elég látványosak, ugyanis valamilyen oknál fogva Phuketen az a kocsi szinte nem is számít autónak, amelyikre nincsen felszerelve legalább öt kiló LED, illetve néhány egyéb optikai tuning elem. Összességében igen vicces benyomást keltenek.
Ami még ennél is furábbnak tűnhet az odatévedő nyugati számára, az a tankolás. Benzinkút aránylag kevés van Phuket-en, és azok is elég sokat – néha heteken át – zárva vannak. Ez azonban egyáltalán nem jelenti, hogy ne lehetne gyakorlatilag bárhol benzint kapni: az utak mentén mindenütt találni helyieket, akik szörpös- és egyéb üvegekben kis asztalokról vagy sámlikról árulják az üzemanyagot. Sokuk „főállásban”, mások az eltérő profilú üzletük kiegészítéseként: simán lehet kapni benzint többek között számos étteremben, fodrásznál, kisközértben, de még az elefánt-tracking-es vállalkozásnál is.

Benzinkút

Nagy benzinkút

Angolul Phuketen

Habár Phuketen szinte mindenki beszél egy keveset angolul, ezt olyan sajátságosan teszik, hogy többnyire teljesen reménytelennek tűnt a helyi erőkkel folytatott kommunikáció. Az még hagyján, hogy igeidőket és segédigéket egyáltalán nem használnak (valamint totális értetlenséget okoz náluk, ha az ember bármi ilyesmit mer a mondatába csempészni, egyetlen árva „do” is képes tökéletesen megzavarni a mondatot anélkül egyébként egész jó eséllyel megértő phuketit),  de nem teszi könnyűvé a gördülékeny beszélgetést az sem, hogy bizonyos hangzókat (pl.  az „s”-t , az „r”-t, meg úgy alapvetően a szóvégi mássalhangzókat)nem tudják kiejteni. Ennek megfelelően aránylag lassan jöttem csak rá, hogy a taxisofőr által tizedszer is türelmesen feltett „Meli?” kérdés valószínűleg az „Are you married?”-nek a thai változata, a „talubeli” fagyinál meg jó eséllyel eper ízre lehet számítani. Az „r” és „l” betűket egyébként írásban is keverik: éttermi étlapokon simán megtalálható a „Banana sprit” nevű desszert, míg egyes ajtókon a „No ently” felirat virít.
Az sem szolgálja kommunikáció hatékonyságát, hogy nem mondják meg, ha valamit nem értenek valamit, hiszen az udvariatlanság számba menne, inkább bólogatnak vagy válaszolnak akkor is, amikor nem értik a kérdést, legfeljebb valami egészen másra vonatkozik a válasz, mint a mit én kérdeztem, sebaj.
A thaiföldi angolnak egyébként nem csak saját kiejtése és saját nyelvtana van (illetve nincs), hanem saját kifejezései is léteznek, ezek közül valószínűleg a legismertebb a „same same”, az e felirattal nyomott pólót még az „I love Phuket”-es trikóknál és nagyobb számban adják el a szuvenír-árusok.

Pincérnő
(innentől a képek nem mind a szöveg illusztrálását szolgálják, hanem részben önálló érdekességként szerepelnek.)

Iskola

Érik a banán

Mindenfelé találni oltárokat, használják is őket aktívan

 Munka

Az általam látottak alapján – ami nyilván a legkevésbé sem jelent reprezentatív mintát – úgy tűnik, hogy a thai-ok elég sokat dolgoznak, elég kevés pénzért. Annak az étteremnek a pincérnője, ahova rendszeresen mentem enni, napi 10 órát dolgozik, és havonta kettő szabadnapja van. Nem a hétvégéken kívül, hanem összesen.  Ez így kb. 280 óra munkát jelent havonta, míg nálunk az átlag olyan 160-180 óra lehet, biztos van erről valami statisztika. Teszi mindezt 35,000 Ft-nak megfelelő fizetésért, amihez kb. ugyanennyi borravaló is hozzájön. Ezzel az ország többi részén uralkodó viszonyokhoz mérten kiugróan jól keres, nem véletlenül jönnek annyian dolgozni Phuketre Thaiföld északi, szegényebb részeiből.
A mosodás néni, akihez a ruháimat hordtam, a teljes phuketi tartózkodásom minden napján (ez huszonhat egymást követő nap) nyitva volt reggeltől estig. Róla nem tudom, hogy mennyit keres, de az alapján, hogy mennyiért mosta és vasalta a ruhákat, biztosan ne sokat, szabadnapja pedig láthatólag nem igazán van. Lehet, hogy mégis szerencsés helyre születtünk? (Még egy kis statisztika: az átlagfizetésből élő magyar a világ népességének leggazdagabb 13%-ába tartozik, más szóval az emberek 87%-a szegényebb nála. Tudom, hogy a kérdés összetettebb annál, mint hogy ezzel az egy számmal vizsgálni lehessen, de azért mégis elgondolkodtató.)

Voltunk gokartozni is

Kiderült, hogy egy tehetség veszett el bennem, de jó mélyen

Egyebek


- Biztos vagyok benne, hogy Thaiföldön hatalmas, titkos összefonódások vannak a folyékony élelmiszerek palackjának űrmértékét megállapító hatóság és valami helyi, nem szokványos méretű üvegek és palackok gyártására specializálódott gazdasági csoportosulás között. Legalábbis semmi mással nem tudom magyarázni a különböző innivalók teljesen random űrmértékű kiszereléseit: a „félliteres” sör igazából 0,65-ös, a szintén „félliteres” üdítő 0,375-ös, a „literes” ásványvíz 0,95-ös, a „literes” kóla 1,25-ös, míg a „dobozos” (itthon 0,33-as) kóla 0,325-ös, és még sorolhatnám.

- Thaiföldön rengeteg, számunkra meglepő helyen kell levenni a cipőt, mielőtt belépünk az adott helyiségbe. Számos üzlet, utazási iroda, stb. kizárólag mezítláb látogatható, de le kellett venni a szandálomat pl. a phi-phi-i kórházba belépve is, sőt volt szerencsém olyan nyilvános WC-hez is, amelyikben mezítláb kellett volna tocsogni a földön úszó, erősen gyanús színű lében. (Ez utóbbi helyen aztán mégis inkább tudatos szabályszegésre adtam a fejem.)

- Biztos nem lehet általánosítani, de úgy tűnik, hogy Thaiföldön kevésbé vannak közeli barátságban az emberek a számokkal, mint nálunk. Tanúja voltam például, ahogy az étteremben a pincér nekiállt az ujjain kiszámolni, hogy 9-től 12-ig hány óra telik el, és végül kihozta eredményként, hogy 4. (Mert hát ugye 9, 10, 11, 12.) De meséltek a helyi magyar srácok a számológépbe 10 egyforma ásványvizet egyenként beütő bolti pénztárosról illetve más hasonlókról is, meg hát tőlem is megkérdezte a kertész, hogy ha napi ezer pénzért bérelem a lakást, akkor az 25 napra mennyi.

- Thaiföldön nagyon olcsón lehet enni. Még a drágának számító Phuket-en is többször ettem 240 forintnak megfelelő összegért komplett ebédet levessel, főétellel, zöldséggel, meg némi innivalóval együtt, a legolcsóbb ebédem pedig 175 forint körül volt. Igaz, a nyugatiakra specializálódott éttermekben jóval drágább minden, mert – ahogy az egyik vendéglős mondta – a nyugatiak szeretnének többet költeni. :-)

- Phuket-en sehol nem látni házszámokat. Nem tudom, hogy hivatalosan sem létezik-e ilyesmi, vagy csak szimplán nem írják ki őket, de tény, hogy a társadalom be van rendezkedve a házszámok teljes hiányára: házhozszállítást igénylő áru (bútor, hűtőszekrény, stb.) megvásárlása esetén például a megrendelőlapon külön hely van hagyva arra, hogy a kedves vevő kis térképet rajzoljon a szállítóknak, amely alapján azok odatalálhatnak a megadott címre.

- Phuket-en nagyon sokszor látni a kabátba vagy kardigánba szemből belebújt embereket, ez ugyanis  praktikus viselet motorozáshoz: nem kell összegombolni a melegítőt, de mégsem fúj bele szemből a szél.

- Azokon a helyeken, ahol egy kicsit is számítani lehet nyugati turisták felbukkanására (pl. éttermek, turistás szórakozóhelyek, közért, stb.) nem az egyébként borzasztó hangzásvilágú thai popszámokat nyomják, hanem nyugati slágereket. Úgy tűnik azonban, hogy valamilyen oknál fogva a teljes nyugati popkultúrából nagyjából öt darab szám jutott el Thaiföldre, így mindenhol, de tényleg mindenhol ugyanaz szól.

- A teljes phuketi tartózkodásom alatt nem sikerült eldöntenem, hogy a szomszédban naponta kb. ötször óbégató müezzin vajon playback-ről nyomja-e, vagy élő.

- Thaiföldön meglehetősen jó a közbiztonság. Ugyan nem ez az egyetlen mércéje a dolognak, de azért sokat elárul, hogy a motorokon a bukósisakot ott lehet hagyni (akár több napra is), nem viszik el, sőt, sokat a kulcsot is benne hagyják a motorban.

- A különböző kész és félkész ételeket a közértben lehet mikrózva kérni, sőt időnként csodálkozva néznek, ha nem úgy kéred. Arra viszont mind a mai napig nem jöttem rá, hogy a párizsit miért mikrózzák.

- A thaiok mai generációi sokkal inkább villát használnak az evéshez, mint pálcikát, olyannyira, hogy némelyikük határozottan ügyetlenül bánik a két kis fadarabbal, ha mégis az kerül a kezébe.

- Az eddigi kedvenc pincérem:

o What you want drink? (Ahogy már írtam, a zavaró segédigékkel nem terhelik a tárgyalópartnerüket.)
o Orange juice, please.
o No have.
o Mango juice?
o No have, fini. (Azaz „finish”, az „elfogyott” egyetlen szinonimája thai-angolul.)
o What kind of juice do you have?
o No have juice.
o Maybe some coke?
o No have, fini.
o What do you have?
o Water.
o Well, in this case - water please.